Esterházy-kastély
Magyar Deutsch Slovenský
Kezdőlap Kastély Programok Szolgáltatások Hírek Galéria

Zene- és művészettörténeti érdekességek

„A TERMÉSZETET VÁLASZTOTTAM VEZÉREMÜL“

A természetet választottam vezéremül“

1982 óta Jean-Georges Noverre (1727–1810) francia táncvirtuóz, balettmester, koreográfus és táncelméleti író születésnapján, április 29-én ünnepeljük a Tánc Világnapját. Noverre a tánc nagy reformere, az egyetemes táncművészet nagy megújítója volt, aki „a balett Shakespeare-jeként” vált ismertté. Hatása összeurópainak mondható, hisz Lyon és Szentpétervár, Bécs és London kötött majd mindenhol tevékenykedett. Sajnos 150 balettjének egyike sem maradt ránk, így elsősorban teoretikusként tekintünk rá, aki hatása révén kiérdemelte a „Balett nagyapja” nevet. „A természetet választottam vezéremül, ez adott nekem mintát, ez tanított meg, hogyan kell a táncot beszéltetni, hogyan lehet a tánccal minden szenvedélyt megfesteni és az utánzó művészet rangjára emelni.” – számolt be később, mintegy visszaemlékezésként barátjának, Voltaire-nek.

„Amíg nem az értelem … a tehetség irányítja a mozdulatokat, s nincs bennük érzés és kifejezés, … addig csak az ügyességet tapsolom meg, a gépembert bámulom, … nem hat meg és nem kelt bennem … élményt. … A lábak és karok mechanikus mozdulataihoz az egész ember testi-lelki mivoltának mozgását kapcsoltam” – írta az 1760-ban kiadott Levelek a táncról című, forradalminak számító könyvében. Művében szakítani kívánt mindazzal, ami hagyományos volt, s a táncot új szabályokkal, új elemekkel gazdagította, s olyan alapvető esztétikai és gyakorlati kérdéseket vizsgált, amelyek semmit sem veszítettek időszerűségükből. Noverre tette a legtöbbet azért, hogy a balett szórakozásból, puszta időtöltésből a – többnyire Corneille-és Racine-drámái alapján írt szövegkönyvek szerint komponált – cselekményes balett-drámává váljék, s ezzel lehetőség nyíljon emberi érzésekről szóló történetek megjelenítésére.

Louis de Rohan herceg – mint a francia arisztokrácia kiemelkedő alakja, bécsi rendkívüli követ, később strassburgi érsek és kardinális – az első legfontosabb vendége volt „Pompakedvelő“ Esterházy Miklós hercegnek, aki erre az alkalomra Noverre „sztár“-társulatát szerződtette, aki 1767 és 1774 Mária Terézia udvarában Bécsben, császári és udvari balettmesterként dolgozott. 1772. július 13-án, a látogatás másnapján az előző évben bemutatott Páris ítélete című táncjátékot adták elő, amelyben egyes hírek szerint Vénuszt a bécsi udvari színház akkori legtehetségesebb szólótáncosa, Marguerite Delphine játszotta.

A tizenöt éves táncosnő pár nappal később egy megfázásból erdően tragikusan meghalt, amit összefüggésbe hoztak az eszterházai előadással. Olyannyira, hogy Bessenyei György az év végén – az Eszter-házi vigasságokkal együtt – közölt Delfén című csodálatos költeményében pont a Páris ítélete megidézésével állított neki emléket. A darabbal kapcsolatos, 2016-os tanulmányában Czibula Katalin színháztörténész arra következtetésre jutott, hogy Eszterházán, Noverre társulatában Marguerite Delphine nem lépett föl – Bessenyei nem itt, hanem korábban, egy másik darabban láthatta fellépni.

Fotók:

Pietro Travaglia: jelmeztervek a Haydn Armidaja-hoz
Országos Szécheny Könyvtár Színháztörténeti tár

 

 

AZ ELCSENDESEDÉS ZENÉI

„Bizonyára tud arról, hogy az elmúlt esztendőben, minden erőmet latba vetve megzenésítettem a Stabat Mater kezdetű, köztiszteletben álló himnuszt, és azt a világhírű, nagy Hassénak elküldtem. Ebben semmilyen szándék nem vezetett, mint az, hogy ha az oly nagybecsű szöveget helyenként méltatlanul dolgoztam volna fel, úgy e hiányosságokat egy ilyen, minden művében szerencsés kezű mester pótolja. E kiválasztott zeneművész azonban kimondhatatlan dicsérettel tisztelte meg érdemtelen művemet, és semmi mást nem kívánt, mint hogy azt megfelelő muzsikusok előadásában hallhassa”

Joseph Haydn a levél címzettjének, Schefstoss hercegi titkárnak a közbenjárását kéri, hogy a darab előadásának sikere érdekében – a szolgálati szabályzat értelmében – a herceg rendkívüli szabadságot engedélyezzen énekesei (Friberth, Weigl és felesége), valamint önmaga számára. Mivel ekkoriban Haydn még nem ismert zeneszerző, ezért erről az előadásról egyéb dokumentum nem áll rendelkezésünkre. E levél alapján azonban feltételezzük, hogy az 1767-ben keletkezett remekmű bemutatója azon a bizonyos Virágvasárnapot megelőző pénteken, 1768. március 25-én volt Bécsben.

E mű érdekes egyezéseket mutat Pergolesi korszakos alkotásával. A szóló hangokra, kórusra és kiszenekarra készült darab – egy bő évtizeddel megelőzve dokumentált találkozását a dél-olasz operai hagyományokkal – Haydnt a nápolyi stílus legavatottabb közép-európai képviselőjévé teszi. Nem véletlen, hogy kivívta az olasz stílusú opera és oratórium akkor világhíres német mesterének elismerését, amelyre még 1776-ban kelt önéletrajzi levelében is büszkén hivatkozik:

„Hassénak saját kezű írása van birtokomban, tele érdemtelenül kapott dícsérő szókkal. Ezt az írást aranyként őrzöm életem végéig, nem tartalma, hanem írójának nagy becsülete miatt.”

A Stabat Mater sok korabeli kiadást megélve szerzőjének közkedvelt, nagy hatású és széles körben ismert egyházzenei műve volt, amelynek négy előadása még Párizsban is nagy sikert aratott.

A húsvét Esterházy „Pompakedvelő” vagy “Fényes” Miklós herceg és Haydn korában egy kizárólag egyházi ünnep volt a maga szakrális valóságával, amelynek a ma megszokott családi vonatkozása nem volt. Eszterháza korai időszakában és az 1770-es években – függetlenül attól, hogy a herceg irtózott az „ürességtől” – a nagyhéten teljességgel szüneteltették a színházi előadásokat és accademie-ket (koncerteket). A katolikus herceg udvari gyakorlata időközben sokat veszített a kezdetek jámborságából: a kedd-csütörtök-vasárnapi, heti három operaelőadás 1780 júliusában történt bevezetése gyakran a nagyhét napjainak a rendezvénynaptárba való bevonásával is együtt járt. Viszont egy 1789-es havi statisztikai kimutatás szerint április 9-10-11-én, az akkori nagycsütörtök-nagypéntek-nagyszombaton is tartottak accademie-kat. Hogy ekkor mit játszhattak és hol, arról sajnos nincsen dokumentumunk, de azt csak remélni tudjuk, hogy valamilyen egyházi témájú művet, hisz minden más előadható volt az év többi közel 360 napján is…

A források:
Bartha Dénes–Révész Dorrit: Joseph Haydn élete dokumentumokban. Harmadik bővített kiadás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008

Malina János: A Haydn korabeli eszterházi Accademie-k helyszíneiről és elvirágzásáról. Magyar Zene, LII. évf. (2014) 4. sz. 406–431.

___________________________________________

J. Haydn: Stabat Mater, Hob. XXa:1 – I. Stabat Mater dolorosa

Chorus: Arnold Schönberg Choir
Orchestra: Concentus Musicus Wien
Conductor: Nikolaus Harnoncourt

Egy kongói családtag

Joseph Haydnt nem csak több tucat keresztgyermeke, zenekara, hanem élete végére már majd‘ az egész világ egyszerűen csak „Haydn papa“-ként szólította. A sors fintoraként nemhogy unokája, de az idős kort megért mesternek még gyermeke sem volt. Számos növendéke, tisztelője és követője, no meg papagája társasága némileg kárpótolta mindezért.

Zeneszerzőnk 78 évesen végelgyengülésben hunyt el Bécsben. Pár évvel korábbi végrendeletének megfelelően hagyatékát az árverezéshez lajstromba vették. Ennek utolsó tételeként rögzítették a következőt: „egy élő papagáj ... a tanulékony jákók fajából, galambnagyságú, szürke színű, piros faroktollakkal“. A hagyatéki lista szerint a madár egy kongói szürkepapagáj, másnéven jákópapagáj (Psittacus erithacus erithacus) volt, amelyet gazdája „19 évvel korábban“, vagyis első londoni útja alkalmával „magas áron“ vásárolt és ő maga tanította beszélni. Haydn londoni naplójegyzeteiből tudjuk, hogy minden felkeltette az érdeklődését az angol fővárosban a londoni köztisztaságiaktól a walesi herceg szeretőjén keresztül a nyugat-indiai Martinique-ból származó Noyan ital receptjéig. Miért pont egy papagáj kerülte volna el a figyelmét?

Hiteles beszámolók megemlítik, hogy Haydn még halála előtt néhány nappal is rendszeresen a Gott erhaltét zongorázta. Így hihetőnek tűnik Carl Ferdinand Pohl, a 19. század legjelentősebb Haydn-monográfusának tájékoztatása, amely szerint a madár képes volt elénekelni a gazdája által komponált császárhimnusz elejét is. Albert Christoph Dies, Esterházy II. Miklós herceg udvari festője, az egyik leghitelesebb korai Haydn-életrajz írója viszont arról tudósít, hogy a papagáj „olykor a fuvolát utánozza, s egy egész oktávon át skálázik; vagy pedig e szavakat mondja: »gyere, Haydn Papa, a szép papagájhoz«“. Griesinger viszont arról ad hírt egy levelében, hogy az elárvult papagájt végül Liechtenstein herceg vásárolta meg, nem éppen olcsón: 1400 akkori konvenciós forintért... Ugyanannyiért, amennyi a papagáj „papájának” éves fizetése volt az Esterházy hercegeknél.

Fotó: 18. századi színpadi öltözék másolata, 2016. Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont Közhasznú Nonprofit Kft.

Látogatói információk

NYITVATARTÁS:
kedd-vasárnap 9.00-17.00 óra között
hétfő: SZÜNNAP
pénztár nyitvatartás: 8.45-15.55 óra között

Belépőjegy árak

Látogatói menetrend
CSOPORTOKNAK
Tájékoztatás rendezvényen készült képek felhasználásáról

Projektek 

Ingyenes parkoló - térkép